Nem a mi nevünkben

A napokban, a magyar Facebookon Nem az én nevemben! címmel körbejárt egy nyilatkozat , amely arról szól, hogy a magyar kormány anti-humánus, menekült-ellenes intézkedéseit a nyilatkozattevő visszautasítja, s a szöveg elejére ki-ki beleírhatja a saját nevét. A nyilatkozat tehát az én szóval kezdődik, egy névvel folytatódik, s a benne foglaltak beszédaktusként, vagyis egyének önállóan végrehajtott cselekvéseként működik. 

Ez fontos lehetőség azok számára, akik ma Magyarországon úgy érzik, hogy állampolgárokként hathatós cselekvési, illetve megnyilvánulási formáik minimálisra csökkentek. Giorgio Agamben több mint egy évtizede, 2003-ban tette közzé Stato di Eccezione. Homo sacer című, mára döbbenetesen aktuálissá vált művét, amely talán a legpontosabb reflexió arra a helyzetre, amely Magyarországon a menekült-ügy kapcsán, de különösen az augusztus 4-én elfogadott és szeptember 15-én életbe lépő, kivételes jogrendre vonatkozó törvénymódosítás kapcsán kialakult. 

Agamben arra hívta fel a figyelmet, hogy a kivételes jogrendben (szükségállapotban [Ausnahmezustand]) a politika kontaminálódik a törvénnyel. Ilyen helyzetben, írja Agamben, a törvény és az élet között megszűnik az a politikai mozgástér, amelyben az emberi cselekvés lehetséges. Ugyanakkor, figyelmeztet, csak az önálló emberi cselekvés képes arra, hogy elvágja a törvény erőszakhoz fűződő (többnyire leplezett) kapcsolatát. A kivételes jogrendben azonban egyre kevesebb lehetőség adódik arra, hogy az állampolgár felléphessen az állam ellen. S felmerül a kérdés, hogy vajon nem éppen ezt az érdeket szolgálja-e a magyar kormány menekült-ellenes intézkedéscsomagja, amelynek már jó előre megágyazott a közpénzen finanszírozott idegengyűlölő plakátkampányával.

A magyar kormány által múlt pénteken, gyorsított eljárásban, s a szélsőjobboldali Jobbik segédkezésével elfogadott törvény ugyanis nem csak a menekültek méltóságát, humánumát és szabadságjogait veszi semmibe, hanem a magyar állampolgárok szabadságjogait – s adott esetben életét – is veszélyezteti. A rendőrséget és a hadsereget a demokratikus jogrend fennállása óta példátlan jogokkal ruházza fel – s talán nem véletlen, hogy a Fidesz honvédelmi minisztere nyilvánosságra nem hozott okból éppen most talált lemondani. Miután a magyar kormány a méltányosság politikája helyett folyamatosan az úniós törvények betartására és betartatására hivatkozik, függetlenül attól, hogy ez a magatartása nyilvánvalóan csak súlyosbítja a válsághelyzetet – és nem utolsó sorban tűrhetetlen helyzetbe hozza saját állampolgárait –, újra és újra felmerül a kérdés, hogy kinek a nevében és minek az érdekében cselekszik.

A “keresztény értékek” védelmére való hivatkozásuk könnyen elvethető, hiszen intézkedéscsomagjuk szembemegy mindennel, amit a keresztény elvek valaha képviseltek. Erdö Petert, a magyar katolikus egyház vezetőjét pedig a Pápának kellett ráébresztenie nyilatkozata szégyenteljes voltára, mely szerint “embercsempésszé válnának”, ha menekülteket fogadnának be. Egy mára hatványozottan multikulturális és sokvallású Európában hivatkoznak egyetlen vallás ideológiájára és felsőbbségére, mintha meg sem történt volna a második világháború, mintha nem éppen az effajta kirekesztő politika következménye lenne, hogy Auschwitz a legnagyobb magyar temető.

E tény hosszú árnya sötéten vetül napjaink történéseire. Naponta kérdezzük, hogy ami most zajlik, hasonlít-e a korábban történtekre és mennyiben, és honnan tudható, hogy a törvény tisztelete helyett mikor kell felállni és nemet mondani a sebtében, önkényesen hozott törvényekre, és kijelenteni, hogy azok rossz, gonosz törvények. Egyre sürgetőbben merül fel a kérdés, hogy a súlyos visszaélésekkel terhes és már csak a szélsőjobbal megőrzött kétharmados többséggel szemben mikor és hogyan állíthatjuk az egyéni lelkiismeret egyszemélyes többségét, amiről a tizenkilencedik században Thoreau írt A polgári engedetlenségről című, politikai-filozófiai írásában. S mindez csupán huszonöt évvel a vasfüggöny lebontasa után, ma, Magyarországon zajlik, ahol az egyik határon ismét áll a szögesdrót. A szögesdrót, mint visszatérő, otthonos ikon.

Az európai érdekekre való hivatkozás sem stimmel, mert Európa, illetve az Európát vezető országok vagy elhatárolódnak a magyar kormány intézkedéseitől (mint a németek),vagy, mint a visegrádi négyek megállapodásából látszik, egy újabb keleti blokkot alakítanak az egységes Európa ideájával szemben. Mitöbb, a “magyar emberek” érdekeire való hivatkozás sem stimmel, mert azon civilek tömegei is nyilvánvalóan magyar emberek, akik az állami segélyszervezetek teljes távolmaradása ellenére, áldozatos, önkéntes munkájukkal sokszorosan kifejezték egyet nem értésüket. Ennek eredményeképpen valamelyest enyhíteni tudtak az emberi méltóságuktól megfosztott menekültek helyzetén, akiket – nyilván nem véletlenül – Budapest szívében, a főpályaudvarokon embertelen körülmények közé kényszerítettek. Fáradhatatlan segíteni akarásukkal, a civil magyar emberek eddig példátlan tömegben demonstrálták a kormány menekültpolitikájával szembeni tiltakozásukat. Így állt össze egy takaróból, egy üveg vízből, egy adag gyógyszerből vagy egy doboz színes ceruzából a tiltakozás végre megtalált, emberi nyelve.

Tehát akkor mégis, kinek a nevében, és kinek az érdekében tette és teszi a magyar kormány, amit tesz? Van-e valóban jogos felhatalmazásuk arra, hogy egy egész ország (“a magyar emberek”) jó hírnevét rontsák, és állampolgáraikat a permanens szégyen állapotában tartsák? Ki és milyen módon fog utóbb kárpótlást nyújtani az okozott mentális, pszichés károkért – hogy az egyéb, maradandó károkról itt ne szóljunk, amelyeket 2010 óta a demokratikus jogrendben, az oktatásban, az egészségügyben, a művészetekben, a médiában és a politikai közbeszédben folyamatosan okoznak?

Trianon, a második világháború, valamint a kommunizmus évei alatt elszenvedett traumák feldolgozatlansága látnivalóan csakis újabb és újabb sérüléseket, torzulásokat és károkat képes okozni a magyar tarsadalomban.

A történelmi emlékezet vakfoltjai miatt beteg nemzeti psziché gyógyítása helyett, ma, Magyarországon gyűlöletkeltés és bűnbakkeresés zajlik, mellyel tudatosan szolgálják ki saját, egzisztenciálisan kiszolgáltatott állampolgáraik frusztrációját és kilátástalanságát. A cigányok, a zsidók, a liberálisok vagy a másként gondolkodók bűnbakként eddig már mind beváltak – most éppen a menekülteken a sor.

Talán még maradt töredéknyi idő, hogy ezt megpróbáljuk valamiképpen orvosolni. S talán maradt még az Európai Únióban és a demokratikus nagyhatalmakban annyi belátás, hogy a pillanatnyi tűzoltáson túl, a kialakult helyzetért saját felelősségükkel is szembenézzenek. Nem a mi asztalunk, mondta eddig Európa , s mondja egyre a magyar kormány, a közel- keleten zajlói háborúkról. De közben már úszik a placc.